14. tétel: Babits Mihály

Babits Mihály (1883-1941)

Szekszárdon született értelmiségi családból. Apjának, a későbbi törvényszéki bírónak erkölcsi szigorúsága, s anyjának finom műveltsége, a család mély vallásossága rányomta bélyegét szinte egész életére. Budapesten szerzett magyar-latin szakos középiskolai tanári oklevelet. Baján, Szegeden, Fogarason, Újpesten, később Budapesten tanított. A Holnap antológiában, majd a Nyugatban jelentek meg versei. A háború alatt háborúellenes versei miatt elvesztette tanári állását. 1919 januárjában egyetemi tanárnak nevezték ki. Az ellenforradalom győzelme után megfosztották egyetemi tanszékétől, tanári nyugdíjától. Élete vége felé az erkölcsi felháborodás, a humánum féltése fordította szembe a fasiszta embertelenséggel. Alkotóereje teljében halt meg hosszas szenvedés után gégerákban.

Babits Mihály a liberális polgári kultúra kiemelkedő alakja, a magyar irodalom egyik legsokoldalúbb jelensége volt. Költő, műfordító, regény és esszéiró. A 20-as évek második felétől a Nyugat szerkesztője, s mint a Baumgarten-alapitvány kurátora az irodalmi közélet szervezője is volt. Gondolkodására, világlátására az antikvitás és a kereszténység mellett leginkább Kant, Nietzsche és Bergson hatottak. Rendületlenül hitt az európai kultúra egységében. Ezért állt hozzá legközelebb a görög-római kor és a Biblia. Nagy művében, az 1936-ban megjelent Az európai irodalom történetében annak összefoglalására vállalkozott, amit közös európai hagyománynak tartott. Ennek a hagyománynak őrzését, továbbvitelét tartotta egyik legfontosabb feladatának. A régi és az új, a klasszicitás és a modernség együttes jelenlétét akarta megvalósítani műveiben. Roppant nyelvtehetsége tette egyik legkiválóbb műfordítónkká. Lefordította többek között Dante Isteni színjátékát is. Első önálló kötete, a Levelek Írisz koszorújából 1909-ben jelent meg.

In Horatium (1904):

A kötet első, programadó verse, melyet ars poeticának is felfoghatunk. Babits ebben a versében a horatiusi "arany középszerrel" a "soha meg nem elégedés" eszméjét állította szembe, megvallva, hogy a világ sokszínűségének befogadására törekszik. A költemény az örökös megújulás vágyát hirdeti: " ... a dal is légyen örökkön új". Az új költészetnek olyan világba kell megszületnie, melyre jellemző az örökös körforgás, változás ("nem léphetsz kétszer ugyanabba a patakba"). A vers időmértékes, strófaszerkezete kötött.

Lírikus epilógja (1909):

A kötet utolsó, záró verse, mely a művészi megújulás vágyát sugallja. Babitsnak ez, az egyik legkorábban közreadott verse a lírikus általános léthelyzetét fogalmazza meg: "Csak én birok versemnek hőse lenni". Megfogalmazódik benne a világ megismerhetetlenségének gyötrelme is. A vers műformája szonett (14 sor: 4,4,3,3).

1911-ben újabb kötettel jelentkezett (Herceg, hátha megjön a tél is). Ebben az évben Fogarasról, Újpestre került tanárnak, és ezzel új korszak kezdődött költészetében és magánéletében is. Pest közelsége lehetővé tette, hogy bekapcsolódjon az irodalmi és tudományos közéletbe, a felgyorsuló politikai események pedig lírai válaszadásra késztették. Az 1916-ban megjelent harmadik kötete, a Recitativ már jelzi, hogy a politikai események is hatnak költészetére. Ebben a kötetben jelent meg az 1912-es munkástüntetésre reagáló verse, a Május huszonhárom Rákospalotán. Az első világháború kitörése után Babits hamar felismerte a háború igazi jellegét, és volt erkölcsi bátorsága ahhoz, hogy Adyhoz hasonló erővel szálljon szembe a háborús uszítással. Háborúellenes verseiért (Húsvét előtt, Fortissimo stb.) a hivatalos politika részéről megtorlást kellett elviselnie: istenkáromlásért perbe fogták.

Húsvét előtt:

Ezt a versét a költő maga mondta el a Zeneakadémián 1916. március 26-án. Zaklatott, egymásba indázó mellékmondatokból felépülő, hatalmas versmondat a költemény első nagyobb része. A vers legfontosabb üzenete a soviniszta uszítással szemben a béke bátor, harcias követelése, a békevágy kinyilvánítása.

Háború utáni magatartását az ellenforradalmi rendszerben a visszahúzódás, az elzárkózás jellemezte. 1925-ben megjelent kötetének címe is - Sziget és tenger - arra utalt, hogy a magánélet nyugalmába, az idill lakatlan "szigetére" szeretett volna elbujdosni. Ekkor lett a Nyugat szerkesztője és a Baumgarten-dij intézője. Költészete átalakult, elkomorult. Egyszerűsödik a rímtechnikája, gazdagodik verseinek tartalma, mondandója. 1929-ben megjelenik Az istenek halnak, az ember él című kötete. Ebben a kötetben található A gazda bekeríti a házát című verse.

A gazda bekeríti a házát:

A cím és az első sorok egy pillanatra felidézik az esztergomi Előhegyen lévő nyári lak kertjét, se a metaforák (léckatonák, dzsidások) már a mélyebb réteget bontják ki. Legalább két jelentésréteget fedezhetünk föl. Van egy konkrét szint mely valós védelmet takar akár ember, akár a természet viszontagságai ellen. A metaforikus szintben a szubjektum veszélyérzetét, fenyegetettségét láthatjuk.

Ebben a kötetben jelent meg a mások fájdalmával együttérző, a Cigány a siralomházban című költeménye. 1936-ban megtudta, hogy rosszindulatú daganata van, s verseiben megszólalt a haláltól való rémület is.

Ősz és tavasz között (1936):

A költemény témája nem általában a halál, hanem az egyéni elmúlással való kérlelhetetlen szembenézés. Az elmúlás változása az elmúlás általános kifejezője. De ez itt módosul. A mű lényegi gondolata a halállal való szembenézés, arra felkészülés. A költemény szerkezetét az évszakváltás rendje szabja meg. A vers ősz utói természeti képpel kezdődik, melyet a halálra való utalás tesz baljóssá. A silány földet betakaró hó gyermeki emlékeket idéz. Az óév és az újév fordulójával nem a vidám szilveszteri hangulatot kelti fel, hanem az idő megállíthatatlan múlásának élményét. A jövő reménye fel sem merül, csak az Arany Jánosi panasz tör fel :"Mennyi munka maradt végezetlen !". A tavasz képeivel a vers hangneme személyessé, elégikussá válik.

Babitsot saját testi szenvedésein kívül az emberiségre váró kínok is gyötörték. A gondolkodó emberek előtt már a 30-as években felrémlett egy új háború pusztításainak látomása. A kultúra és az emberiség féltésének morális parancsa fordította szembe a fasizmussal.

Jónás könyve (1938):

1938 őszén jelent meg Jónás könyve című négyrészes elbeszélő költeménye. Babits ebben a művében még egyszer hitet tesz az európai kulturális hagyomány mellett. A történet csaknem végig híven követi a bibliai elbeszélést, de olykor kibővíti annak tömör előadását. Az eredeti történet meséjének megváltoztatása a költő művészi szándékait szolgálta. A Jónás könyve tulajdonképpen elbeszélő keretbe foglalt nagyszabású lírai önvallomás. Babits Jónáshoz hasonlóan magányosságra vágyott ("senki bajáért nem felelek én"). Közöttük lírai azonosság is felfedezhető. A Babits-féle Jónás prófétáló szava hatástalan, egész lénye komikus, csak gúny és

durva csúfolódás veszi körül. Groteszk módon menekül a megátkozott Ninivéből a sivatagba, és várja a város pusztulását. De kénytelen ráeszmélni, hogy nem az eredményen, hanem a

szándékon kell mérni a prófétát, a költőt: a "megáradt gonoszság" világában nem hallgathat,

nem menekülhet "a magányos erdőszélre". ("mert vétkesek közt cinkos aki néma") A költő, a

próféta kötelessége a harc az embertelenség, a barbárság ellen, még akkor is ha ez a küzdelem komikus és eredménytelen. A küzdő humanista ember álláspontja ez. A költeményben váltakozik az ironikus-komikus ábrázolás a bibliai ünnepélyességgel.

1939-ben írta Babits a Jónás könyvéhez kapcsolódó Jónás imája című megrendítő költeményét. A két hatalmas versmondatban szinte gáttalanul áradó szavak a halálosan beteg költőnek azt az elhatározását fejezik ki, hogy "mig az égi és ninivei hatalmak engedik", bátran fog szólni, s nem hallgat cinkos némasággal.